Jó forgatókönyv nélkül nincs jó film. Vallja a Rimaszombatból indult, öt éve Budapesten élő Varga Gábor filmrendező. Cicaharc című filmjéről beszélgettünk, amely a napokban a legígéretesebb 30 év alatti rendező díját hozta számára a 12. Friss Hús Budapest Rövidfilmfesztiválon. Előtte iskoláiról, a FreeSZFE-ről is mesélt. Végül elárulta, következő rövidfilmjét a dunaszerdahelyi maffiáról forgatja.
Mikortól érdekli a filmezés?
Kétéves koromban találtam ki, hogy filmrendező szeretnék lenni. Valószínűleg láttam egy filmet, ami megfogott. A szüleim mesélték, hogy mindig ezt mondogattam, nem volt B tervem. Rimaszombatban érettségiztem, majd a Besztercebányai Művészeti Akadémia dokumentumfilm-rendezői szakán szereztem diplomát. Azután felvettek Budapestre, a Színház és Filmművészeti Egyetem filmrendezői szakára. Az ismert történések miatt, egyetemfoglaló FreeSZFE-és is voltam, majd az egész évfolyamunk Bécsbe, az ottani egyetemen diplomázott. Nagy Viktor Oszkár, Szász János és Janisch Attila voltak az osztályvezető tanáraim, mentoraim.
Szerencsés vagyok, hogy megtapasztalhattam a diák-mentor kapcsolatot, sokkal könnyebb volt így keresnem az alkotói hangom. Kár, hogy az ilyen fajta képzés egyre ritkább.
Melyik egyetemet, miért szerette?
Besztercebányán tanultam meg a szakma technikai részét. Az egyetem nem igazán az alkotásról szólt. Szakmai alapokat szereztem, de nagyon örülök, hogy Budapesten tudtam folytatni a filmrendezői karrieremet. Ott töltöttem életem legboldogabb fél évét, aminek végül a covid és az egyetemfoglalás vetett véget.
Miután Bécsben megkaptam a diplomát, tanulmányi úton jártam Németországban egy ösztöndíjas képzésen az FABW-n.
Közben forgatta a Cicaharc című rövidfilmet?
A Cicaharcot 2022 nyarán forgattam, ősszel lett kész. 2023-ban volt a film premierje Hollywoodban. Az idén pedig a 12. Friss Hús Budapest Rövidfilmfesztivál versenyműsorába került.
Hogyan sikerült meggyőznie Pogány Judit és Nagy Mari színművésznőket, hogy vállalják a főszerepet?
Úgy gondolom, hogy tetszett nekik a szinopszis. Értékelték, hogy egy fiatal rendező nem viccet akar csinálni idős asszonyokból, hanem egy mély érzésű filmet forgat arról, hogy magányosak vagyunk.
Az idősek a faluban egyedül, a fiatalok a nyugati nagyvárosokban egyedül. Érezhette a két színésznő azt is, hogy számomra a magány feloldása, mint téma, mennyire fontos, és nem arról szól a film, hogy kinevetjük az öregasszonyokat, akik egy macskáért küzdenek.
Érzékeltem, hogy mivel FreeSZFE-s diplomafilmről van szó, a szakma nagyban támogatta.
Nézve a Cicaharcot, azt láttam, egyszerű eszközökkel mutat be mély érzéseket.
Történeteket mesélek. Keresem, hogy az alkotótársaimmal mit jelentenek nekünk ezek a történetek, és egy ponton nagyon gazdaggá válik az anyag.
Ez sohasem szándék, mindig úgy zajlik, hogy valaki hoz hozzá valami többletet. Ahogy a Cicaharc esetében Kocsányi András író a saját nagymamájával kapcsolatban tette hozzá gondolatait, érzéseit. A forgatás elején képeket kértem az operatőrtől is.
Az első, amit mondott egy néni volt, aki ételhordóval sétál haza egyedül. E mögött pedig ott van egy egész univerzum, amit jól ismerünk errefelé.
Hol forgatták a filmet?
Elindultam Nógrádba biciklivel, faluról falura mentem, és fotóztam egy héten át. Belebotlottam Kétbodonyba és Kisecsetbe. A filmben szemben lévő házakat hét különböző helyszínen forgattuk.
Nagyon jó közösséggel találkoztam. A hagyományőrző csoport tagjai, a panziósok nagyon segítőkészek voltak. Megosztották velem a saját történeteiket, amiket szintén beleszőttünk a filmbe.
Közös munkával alakult a végső változat. Hat és fél napig forgott a film.
Mirci, a macska hogyan viselte a forgatást?
Két macskát hozott egy macskatréner. Amikor az egyik elfáradt, jött a másik.
Most milyen filmek forognak a fejében?
Két filmterven dolgozom. Az egyik egy rövidfilm lesz, a dunaszerdahelyi maffiáról szól, már kaptunk is rá pénzt egy szlovák támogatásból, 2025-ben forog.
A másik filmmel most Magyarországon, a Nemzeti Filmalapnál fejlesztjük a forgatókönyvet. Egy időutazó bányászról szól, aki a rendszerváltás előtt eltűnik egy bányaszerencsétlenségben, a mai korban tér vissza, és próbálja megfejteni, mi történhetett itt az elmúlt harminc-negyven évben, és próbál boldogságra lelni a mai korban. A film finoman mesél arról, amiben élünk. Jövő tavasszal többet tudok mondani.
Bárány János, ATEMPO.sk
Fotó: Varga Gábor archívuma
