Úgy hiszem, a legjobb szó, hogy ragyogott Berecz András Kossuth-díjas ének- és mesemondó Komáromban, a RÉV Magyar Kultúra Házának színpadán, a mindig felkészült és profin kérdező Bödők Gergely történész, a Kikötő – Polgári szalon házigazdája mellett, aki Lázár fiát is elhozta május 14-én.
Zuglóból, érkeztek mindketten ott élnek Budapesten. Késtek is egy kicsit, de a közönség türelmesen kivárta, amíg ott ült velük szemben a csillogó szemű Berecz András. Aki festőművésznek készült, jogot tanult, volt erdőművelő és sétálóút-karbantartó. Nincs tévéje, de vannak történetei. És van egy Kossuth-díja. Most már leginkább mesét mond. Közben pedig népdalokat énekel.
Régebben éppen fordítva volt. Jegyezte meg Bödők Gerely, amikor már belejöttek a beszélgetésbe. A népdalok között mondott rövid történeteket a mester.
„A zenekaraim nélkül maradtam” – vallotta be Berecz András. „A sok mese új közönséget szervezett számomra, de azért egy kicsit énekelek is mindig, hadd kínlódjanak” – mosolygott.
A napokban játssza a budapesti Nemzeti Színház színpadán Angyalfütty című estjét. Előző nap egy erdőbe megy, hogy átgondolja az est menetét. „Az erdő kedves terület. Egyre többet filmezek ott, mint a múltkor is egy pókháló fogságába került levelet. A szitakötők násztáncáról még biológusoknak is szolgáltattam új információkat. Reggeltől napestig kint ülök. A naplopóknak ez a sorsuk”.
Persze, legtöbbet a mesékről beszélt. 1979 óta vándorol Moldvában, Csíken, Háromszéken, Kalotaszegen és sok helyen még, mindenhonnan az ölébe hullott a sok mese. Meg az is, ahogy elmondták a meséket. „Olyan dalokat is hoztam Magyarországra, hogy csodálkozva kérdezték, ezek meg honnan valók”. Hol van igazán otthon? Szólt a kérdés.
„Folyamatosan utazó emberként, amikor hazulról ezer kilométerre hallok egy nekem kedves gondolatot, azt mondom, otthon vagyok.
Van feleségem, négy gyermekem, három unokám. Zuglóban kertünk is van. Paradicsomot ültettem az árnyékba, mert a feleségem csak oda engedte meg. Az eperfáról pedig, amit a madarak hoztak, a fejemre potyog a vérvörös eper”.
Ezt is elárulta a szép számú közönségek. Ahogy azt is, hogy a kocsmától a parókiáig mesélt már. Szószéken, börtönben, még Johannesburgban is, ahol minden ridikülben pisztoly lapult. „Nyugdíjas otthonban nem mesélek a halálról, egyetemista közönség előtt a szerelem magasiskolájából csepegtetek”. Mosolygott, ki tudja hányadszor.
Megtudtuk tőle, hogy a mese tömör és takarékos műfaj. A régiek egymáson próbálták ki évezredeken keresztül, és az untató részeket lenyesték. „Az a lényeges, hogy hol találkozik benne a szent és a humor. Tréfa és erő nélkül nem lehet mesélni”. Árulta el a receptet.
Miközben a marosszéki forgatósról beszélt, a helyén ülve el is „táncolta” azt. Elmondta, hogy újabban a kisgyermekek alvórongyait és egyéb tárgyait kutatja. A anya illatát hordozó, a gyermek számára éjjel az édesanyát pótló rongydarabra már 300 elnevezést gyűjtött.
Szerinte nem vitrinbe való a hagyományos paraszti műveltség. Nem rejtette véka alá, hogy a magyar színháznak sok adóssága van a magyar darabok terén, hiszen, amíg amerikai filmeket visznek színpadra, a magunk történelméről maradunk le.
Muníció volna, halászok és bányászok kellenének. Megtudhattuk, hogy meséit most fordítják japánra.
És beszélt Sőregről is, a mi Sőregünkről (Gömör). Édesapja innen származott. Megtanította a falubeli fiúkat gerelyt hajítani és patakot ugrani.
Végül pedig, nézői kérésre, énekelt is Berecz András. Azután a kis Bödők Lázár egy üveg bort adott át a vendégnek, ajándékul a kellemes estéért.
Bárány János, ATEMPO.sk
Fotó: Stefankovics József Jakó
