Filozófia, szépirodalom, post black metal – Radio Head Awards díjat nyert a somorjai Autumn Nostalgie

Az Autumn Nostalgie Esse Est Percipi című albumát választotta 2020 legjobb Hard and Heavy albumának a zsűri a Radio FM Radio Head Awards tizenharmadik évfolyamán. A somorjai produkció a Hyenism, Jakub Tirco, a Malokarpatan és a RUST2DUST zenei anyagait előzte meg. Kérdéseinkkel megkerestük Almásy Gergelyt, a zenekar frontemberét.

Hogyan került az Autumn Nostalgie albuma a Radio FM zsűrije elé?

Pár hónappal ezelőtt még azt sem tudtam, hogy létezik Radio FM, nem hogy van zsűrije és díj, amit évente átadnak különböző zenei kategóriákban. A mai napig nem tiszta számomra, hogyan kerülhettem ebbe a díjazásba.

Az egész úgy történt, hogy egy nap a semmiből rám írt a Radio Head Awards egyik munkatársa, hogy jelölték az albumomat az év albuma (Hard and Heavy) és az év debüt albuma kategóriákban.

Igazából nem tudtam hova tenni ezt az egészet, mert megmondom őszintén, nem követem a szlovák zenei életet, így nem tudtam, hogy ennek az egésznek van-e súlya, vagy nincs. Sokáig értetlenül álltam az egész előtt. Annyit tudtam, hogy a Headbanger FM műsorában le szokták játszani egy-egy számomat. Valószínűleg innen ajánlotta be valaki az albumomat.

Mióta zenélsz? Honnan jött a zenekar ötlete?

Az Autumn Nostalgiet még kétezer-tízben alapítottam, de tíz éven keresztül, egészen a múlt évig semmi nem jelent meg. Nem mondanám, hogy tíz éven keresztül folyamatosan dolgoztam volna a dalokon. Kisebb-nagyobb kihagyásokkal ugyan foglalkoztatott a dalok írása, de tíz évig hiányzott az az inspiráció és egyfajta szellemi töltés, hogy pontot tudjak tenni az album végére. Az igazat megmondva az albumról csak a hatodik szám, a „Grey Horizons” származik 2011/2012-ből, a többi dal teljes egészében tavalyelőtt íródott.

Nagyon sokat próbálkoztam tíz év alatt, de a dalokból mindig hiányzott valami, ami elégedetlenséget szült.

Most már tudom, hogy hasonló szituációban voltam, mint Szókratész: amikor daimónja megszólalt, akkor tudta, hogy a helyes úton jár. Számomra tíz évig nem szólalt meg ez a daimón, ki kellett erőszakolnom belőle egy választ, mivel nem akartam olyat szabadítani a világra, ami a saját zenei „daimónom” előtt nem állja meg a helyét. Hogy mi is ez?

Amikor elkezdtem tavalyelőtt foglalkozni a dalok írásával, mindegyiknél éreztem valami olyat, amit azelőtt maximum csak gyermekkoromban. Valami olyan boldogságot, amit talán legközelebb a görög „ataraxia” fogalmával lehetne leírni.

Teljesen kizökkentett a valóságból egy-egy gitártéma, és olyan érzéseket generált, amiket szinte már csak metafizikai szinten lehetne leírni. Tíz éven keresztül sorra vetettem el az ötleteket, soha nem éreztem megfelelőnek egyet sem. Sokáig nem jöttem rá, hogy miért van ez így. Végül arra a megállapításra jutottam, hogy előbb akartam zenét csinálni és azután gondolatot beleadaptálni. Egy sajátos „kopernikuszi fordulattal” megcseréltem a sorrendet, és rájöttem, hogy előbb kell a gondolatot megteremteni utána a zenét, mert csak így működik az a hatás, amit el akartam érni. Más szavakkal élve, nem voltam azon a szellemi szinten, amin a zene meg tudott volna valósulni. Nem volt olyan eget rengető inspirációm, ami zenében tudott volna kiteljesedni.

Húsz éves korod óta alkotsz tehát post black metal stílusban, ahogy nevezed. Mik ennek a stílusnak a jellemzői?

Annak ellenére, hogy a zenémet post black metalként definiálom, magát a műfajt és leginkább azt, amivé az elmúlt években vált, már nem hallgatom. Tíz évvel ezelőtt volt néhány olyan próbálkozás, ami nagyot dobott a post black metal világában, de ez mára már nagyon más irányt vett. Persze, a műfajon belül van ma is néhány értékelhető formáció, de ez szinte elenyésző.

A magam részéről a post black metalt úgy jellemezném, hogy sokkal melankólikusabb, helyenként vidámabb, sokszor mélyebb, mint a nyers és sötét black metal. Ez annak tudható be, hogy a hangzása sokkal kozmikusabb és szebb, szinte olyan, mintha az ember álmodna: szétfolyó és homályos.

Gondolkodásra serkent, más megvilágításba helyezi a valóságot. A post black metal a zenében olyan, mint az irodalomban a tizenkilencedik századi romantika. Amikor az ember mondjuk egy korai Alcest albumot (Le Secret) hallgat, aminek egyik számát éppen Charles Baudelaire ihlette, képeket lát magában, amelyek a szám végéig lebilincselik, és nem engedik vissza a hétköznapok unalmas valóságába. Éppen ezért az Alcest Le Secret című albumát nem is lehet valami tevékenység közben hallgatni, mert úgy nem ad az embernek semmit. Csak fülsüketítő zajt és üvöltést.

Az átlagos zene arra szolgál, hogy az ember jól érezze tőle magát, szórakoztassa, megfeledkezzen magáról, a post black metal pedig inkább emlékezteti, egyben tartja az embert. Közelebb viszi a transzcendenciához.

Melyik stúdióban készült az Esse est Percipi? Hogyan zajlik a komponálás, valamennyi hangszert magad játszol fel és azután következhet a hörgős ének?

Az Esse Est Percipi teljes egészében otthon készült, házi körülmények között. Egyedül az éneket kellett stúdióban felvennem, mert azt otthon, egyedül nem tudtam megoldani. Éppen ezért kerestem fel a galántai Gila Stúdiót, ott vettük fel az éneket. A dalok végső hangzásán ugyan Gila is igazított, de a master és a keverés is teljes egészében az én munkám. A komponálás nálam meglehetősen egyszerű struktúra alapján zajlik, zajlott. Először felveszem a gitárokat, kitalálom hozzá a dobokat, majd jöhet az ének. Egyedül a hangzás az, ami nagy fejtörést okozott. Volt egy határozott elképzelésem, hogyan kellene szólnia a gitároknak, de nem volt egyszerű megtalálni ezt a hangzást.

Nagyon sok álmatlan éjszakát okozott, mert nem hagyott nyugodni, hogy nem tudom megvalósítani azt a hangzásvilágot, amit akartam.

Megesett, hogy az éjszaka közepén keltem fel, mert eszembe jutott egy ötlet, s akkor azt ott, muszáj volt kipróbálni. Persze nem volt jó, de nem adtam fel. Másnap újra kezdtem. Sok próbálkozást követően megtaláltam a megfelelő hangzást, már könnyű dolgom volt a hangszerek feljátszásánál és a dalok összerakásánál. Szinte napokon belül befejeztem az album első felét. Egyedül az Epilogue című utolsó számmal voltak gondjaim, mert nagyon összetett benne az ambient rész, nagyon sok gitársáv kellett, hogy úgy szóljon, ahogy elképzeltem.

Az Autumn Nostalgie őszi nosztalgiát jelent. Azért választottad ezt a nevet, mert akkor már egy kicsit meghal a természet? A színeket felváltják a szürke és fekete tónusok. És egyre hidegebb lesz.

Nincs különösebb történet a névválasztás mögött, nem előzte meg hosszadalmas vívódás, hogy mi legyen a zenekar neve. Igazából, a név ötlete előbb született meg, mint maga a zene(kar) ötlete. A név motivált arra, hogy legyen zene is hozzá. Tíz évvel ezelőtt sétáltam az utcánk végén, azután valahogy a semmiből beugrott ez a név. Akkor még az egyik barátommal zenéltünk, bedobtam neki az ötletet, hogy legyen mától ez a zenekarunk neve. Persze, neki nem tetszett, így eldöntöttem, hogy akkor szólóban fogom csinálni. Akkoriban még volt egy dark ambient projektünk, a Fekete Erdő, aminek végül is az utóda lett az Autumn Nostalgie.

Szerintem az album atmoszférájához nagyon illik ez a név, mert komor és szürke, ködös, mint maga az ősz, tele elsárgult levelekkel és hideggel. A zenében is szándékosan jelenik meg a nosztalgia és az elmúlás motívuma.

Az Esse Est Percipi album borítóján egy hölgy látható, mellette pedig egy vázában rózsa. Ez mit jelképez? Kell-e valamit jelképeznie? Hogy állsz a szimbólumokkal? Ki készítette a fotót?

Az albumborító Johan van der Keuken (1938-2001) holland fényképész, filmrendező munkája. A képen, amely 1955 körül készült Yvonne Apol látható. Az album befejezése után nagyon fontos volt számomra, hogy a megfelelő borítót válasszam, ami a legteljesebben tudja kifejezni a zene hangulatát és mondanivalóját. Sokat keresgéltem, kutattam képek között, keresve a megfelelő borítót, de nem találtam semmi érdemlegeset, ami bármit is megindított volna bennem. Amikor már letettem a dologról, az egyik nap nagy meglepetésemre belebotlottam a képbe, jobban mondva

maga a kép talált rám.

Rögtön tudtam, hogy ez lesz az albumborító. De ekkor még nem is sejtettem, hogy milyen nehéz utat kell bejárnom, hogy fel is használhassam, mivel a kép szerzője már elhunyt, így nem tudtam közvetlenül tőle engedélyt kérni a felhasználásra. Írtam különböző holland személyeknek, akik közvetlenül ismerték van der Keukent, hogy árulják már el, ki birtokolja a szerzői jogokat. Azt a tanácsot kaptam, hogy írjak a holland filmművészeti múzeumnak, akik végül elirányítottak a szerző özvegyéhez. Több e-mailváltás után végül belement, hogy díjtalanul felhasználhatom a képet albumborítónak. Ennek nagyon örültem, mert

a kép nélkül nem is adtam volna ki az albumot. Csak így lehetett teljes az egész mű, mert nagyon jól kifejezi a zenét és az album címét is.

Az Esse est Percipi azt jelenti, hogy létezni annyi, mint érzékelve lenni. Érdekelnek George Berkeley filozófus (1615-1763) művei, akitől ez az idézet származik? Úgy tűnik, filozófus alkat vagy.

Az album címe George Berkeley egyik híres gondolata, ami talán a legegyszerűbben fejezi ki a szubjektív idealizmus mivoltát, holott maga az idealizmus legyen akár objektív, vagy szubjektív, egyáltalán nem egyszerű filozófiai irányzat. Létezni annyi, mint érzékelve lenni, nem mást jelent, mint azt, hogy csak az létezik, amit az észlelő közvetlenül észlel. Berkeley feltette a nagy kérdést, mi van azzal az anyagi létezővel, amit éppen senki nem észlel. Ha létezik, akkor milyen módon létezik? Mit lát tulajdonképpen az ember, ha lát valamit? Magát a tárgyat a perceptuális tulajdonságaival vagy magát az ideát „észleli”? Ugyan Berkeley rávilágított a szubjektum-objektum közelebbi problémájára, de – legalábbis számomra – Johann Gottlieb Fichte filozófiájában teljesedett ki, ahol ugyan egy pillanatra munkahipotézisként, de megjelenik a szolipszizmus kérdésköre. Bár a szerző hamar rájött, hogy az egész kérdéskör etikátlan, mégis végigvitte a gondolatot. Igazából Fichte (1762-1814) „Az ember rendeltetése” című munkája sokkal nagyobb hatást gyakorolt rám, mint Berkeley. Az említett mű és főleg az első fejezete, a Kétely, igazán dekonstruálja a valóságot. Rámutat arra, hogy mennyire törékeny az ember helyzete, ha ténylegesen megvizsgálja önmagát és a világot az észlelés, érzékelés szempontjából. Ugyanezeket a kérdéseket Immanuel Kant (1724-1804) már végérvényesen megválaszolta, s feloldotta az objektumot a szubjektumban, de mégis a preszuppozíció szempontjából nagyon értékes gondolatokat fogalmaztak meg. Ebből a helyzetből kezdtem értelmet adni a daloknak az albumon. Igazából a dalok a szolipszizmus problémájával, tragédiájával foglalkoznak, annak ellenére, hogy én nem vallom ezt az eszmeiséget, de mégis megkerülhetetlen, ha valaki az idealizmus útjára téved.

Mesélj még az album koncepciójáról! Milyen számokat válogattál rá?

A dalokat összeköti az előbb elemzett egységes gondolatiság, de mégis más-más filozófus ihlette a dalokat. Számomra a filozófia nem egyszerűen tudomány, hanem hasonló viszonyban vagyok vele, mint a szépirodalommal. Egy-egy bonyolultabb gondolat megértése nagyon nagy örömmel tud eltölteni. Éppen ezért nekem Fichte, Nietzsche, Kierkegaard, Schoppenhauer vagy éppen Platón ugyanolyan szépséget tudnak kifejezni, mintha Goethet, Balzacot vagy Kosztolányit olvasnék. Számomra egy szinten vannak, mert a valóságnak olyan mélységeibe képesek elkalauzolni, ahová amúgy a hétköznapi életben nem lenne rá mód.

Az albumon a dalszövegek is nagyon elvontak, nagyon személyesen közelítik meg a létezés és egyben a halál problémáját. A dalszövegekben minden csak szimbólum.

Ugyan első ránézésre erdőkről, tavakról, őszről, természetről van szó, holott egyik sem megfogható alakban jelenik meg, hanem valami olyanban, ami túlmutat önmagán. Egyedül az utolsó Epilogue című szám az, ami konkrétan Werther tragédiájáról szól. A dalszöveg is az öngyilkossága előtt írott levél szövegének részlete, ami tulajdonképpen nagyon jó lezárást ad az albumnak. A harmadik dalt (Eternal Joy on the Mountain of Loneliness) pedig Friedrich Nietzsche (1844-1900) Zarathustrája ihlette. Mindenképpen megemlítendő, hogy az album egészét Hamvas Béla (1897-1968) életműve inspirálta legjobban, ha lehetne, az ő emlékének ajánlanám az egészet. Az ő munkássága és életműve nélkül soha nem jutottam volna el odáig, hogy megírjam az albumot.

Barátaid társaságában vetted át a Radio Head Award díjat, a járványügyi helyzetre való tekintettel egy élő internetes díjátadón. Kik ők?

Ők a barátaim, de közülük ketten a zenekar tagjai lesznek, ha majd remélhetőleg hamarosan élőben felléphetünk. Egyikük a gitáros, a másik a dobos. A többiek közül pedig az egyik barátom a sofőrünk volt, a másik barát, aki fogja a díjat, a szóvivő.

Sokáig tépelődtem magamban, hogy részt vegyek-e ezen a díjátadón, mert nem szeretek nagyon nyilvánosság előtt szerepelni, de végül meggyőztek, hogy el kell menni.

Két dolog miatt azonban mindenképpen megérte, hogy elmentünk Pozsonyba a díjátadóra: az oda- és a visszaút miatt. Ráadásul mentességet kaptunk a kijárási tilalom alól. Nem kellett az estét nyolc órakor befejeznünk.

Miben erősített meg ez a mondhatjuk rajt-cél győzelem? Nehezebb lesz új dalokat komponálni ezzel a „teherrel”, hogy tiéd az év legjobb albuma? Vagy éppen ellenkezőleg, most már kinyílhatnak eddig zárt ajtók is?

Igazából semmiben sem erősített meg. Örülök a díjnak, hogy az albumomat választották, de nem változott meg ettől semmi.

Már a díj előtt is elégedett voltam, mert olyan dolgokat ért el az album, amit soha nem gondoltam volna. Kiadták Japánban, Kolumbiában, Németországban cédén, bakeliten és kazettán is olyan mennyiségben, ami a műfajon belül nagyon soknak számít.

Különös tekintettel a mai korra, amikor minden letölthető. Nincs semmiféle teher rajtam. Már a második albumot is befejeztem Gilával, a galántai Gila Stúdióban. Ezúton is köszönöm neki az odaadó munkáját! Már csak a borítón dolgozom, és hamarosan napvilágot lát az új album a német Northern Silence Productions gondozásában, Ataraxia címmel.

Bárány János, ATEMPO.sk
Fotó: Almásy Gergely archívuma és internet, Radio_Head Awards