Úgy várta új kötetét Janković Nóra a komáromi könyvesboltban, egy márciusi napon, mint az anya, hogy megérinthesse újszülött gyermekét. Megjelent a tulaj, kezébe adta a két évig készült Nappalok sötétségét, ő pedig kifutott a bolt elé, és magasba emelve mutatta férjének, Dejannak, akinek azért mond köszönetet az utolsó lapok egyikén, hogy vele élte meg az írás örömeit és nehézségeit. A napokban interjút készítettünk a több kötetes írónővel, újságíróval.
Mit mondtál, amikor már a kezedben volt a kötet?
Hogy ez tényleg szép. Életem végéig hálás leszek Matús Czinege Noémi grafikai szerkesztőnek, aki a kezdettől fogva nyitott volt az együttműködésre, és fantasztikusan eltalálta a Nappalok sötétsége hangulatát. Páratlan borítóképet tervezett.
Szállnak a darvak a könyvborítón.
Évekkel ezelőtt vásároltam egy hűtőmágnest a Magyar Nemzeti Galéria shopjában, amelyen egy darumadár volt, egy kínai grafikus alkotása. Ott volt az íróasztalomon. Nézegettem, és egyre inkább beleszerettem a darvakba. Elkezdtem videókat nézni ezekről a madarakról. Azután adta magát, hogy a daru legyen a fő szimbólum.
A regényben arra keresem a választ, mikor és hogyan jövünk rá arra, hogy mi az életfeladatunk, miért születtünk oda, ahová születtünk. Nem hiszek ugyanis a véletlenekben. Blanka a főhősnő, tinédzserként, amikor az ember fantáziája még végtelen, azt képzeli, hogy darumadár, akinek eltörik a szárnya és Komáromban pottyan le. Azután azt próbálja megfejteni, miért van itt.
Valóban lehetne a műved regényes komáromi útikalauz.
Komáromban születtem. Számomra sokáig csak díszlet volt a város. Inkább a barátok, rokonok, ismerősök miatt volt fontos.
Amikor dolgozni kezdtem a komaromonline portálnál, többször kellett írnom történelmi kötődésekkel kapcsolatos anyagokat. Akkor jelent meg a Találkozások című interjúkötetem, amelyben több riportalanyom is beszélt a város múltjáról. Ráadásul Csekei Tímea művészettörténésszel is bebarangoltam a várost. Rám ragadt ezeknek az embereknek a lelkesedése, és elkezdtem foglalkozni az épületek történetével, a város múltjával.
Az itt élők nézik, de nem tudatosítják, milyen szép város vesz körül bennünket.
A másik helyszín Budapest.
Ott élt nagymamám testvére, ott tanult a fiam, egy ideig a lányom is, számtalanszor mentem interjút készíteni az Új Nőnek. Gyermekkoromtól fontos város az életemben. A regénybeli Blankát három helyre küldhettem volna színművészeti főiskolára. Pozsonyt nem ismerem, Kaposvárott egyszer sem jártam, maradt Budapest. Ahol térképpel a kezemben kerestem az interjúk helyszínét. Nem egyszer eltévedtem. Egyszer maga, Doszpot Péter igazított útba. Annyit mondott: „Hölgyem, mindjárt a helyszínen lesz, elég, ha megfordítja a térképet”.
Mindkét városban van Erzsébet híd. Komáromban zöld, Budapesten fehér.
Nagyon szeretem a hidakat. Amikor elkezdték építeni a Monostori hidat, vagyis elkezdték lerakni a víz alatti tartóoszlopokat, a Duna partján sétáltam Dante úrral, az azóta elhunyt kutyánkkal, és éreztem, hogy dübörög a talaj a lábam alatt. Csodás érzés volt. Az erkélyünkről pedig végignéztük, ahogy felépül a híd. Kivételes helyzetben éreztem magam, hogy egy ilyen történelmi esemény szemtanúja lehetek. Érzelmileg azonban inkább az Erzsébet hídhoz kötődőm. Családunkban sok történet és legenda kötődik hozzá. Azon a hídon indult el a háborúba a nagyapám. A Don-kanyarhoz vitték a sógorával együtt. Ő túlélte, de két évig sínylődött orosz fogságban. Na és amikor eltörölték a határellenőrzést! Először mehettünk át szabadon.
És nem felejtem azt a nyári napot sem, már a negyvenes éveimben, amikor egy júniusi reggelen megálltam a híd közepén, a lágy korai napfény visszatükröződött a Duna hullámain, és én csak gyönyörködtem benne, és azt hiszem abban a pillanatban a bolygón nem volt boldogabb ember nálam.
Ilyen ez a regény is.
A covid alatt kezdtem írni, amikor váratlanul több lett a szabadidőm. Azelőtt rohantunk a témák után, leadtuk, jött a következő. Ám akkor minden abbamaradt, bezártak, lezártak, e-mailben tartottuk a kapcsolatot a világgal. Az ember kapott egy rakás időt.
Írni kezdtem. „Mittudomén” volt a munkacíme. Elbeszélés? Novella? Kisregény? Fogalmam sem volt mivé fogja kinőni magát a szöveg. Regény lett.
Első gondolatom az volt, hogy a főhős a múzeumban fog dolgozni, de elvetettem, mert rájöttem, arról nem tudok olyan sok mindent, mint a színház világáról. Végül Blanka egy komáromi születésű színésznő lett.
Miért Ibsen Babaház című drámáját próbálja?
Szeretem Ibsen világát. Ez pedig az egyik kedvenc darabom. Nóra színészi szempontból egy rendkívül hálás szerep. És nem csupán azért, mert főszerep. Hanem mert a szerző zseniálisan építi fel karakterének fejlődését.
Egyébként azokat a darabokat szeretem, ahol a cselekményt nem nagy tragédiák, drámai fordulatok viszik előre, hanem apró, hétköznapi történések. Azok sokkal hitelesebbek, hiszen az ember mindennapjait az apró, néha teljesen jelentéktelennek tűnő események formálják, töltik ki. Utólag viszont sokszor rájövünk, hogy valójában egy múltban súlytalannak hitt esemény vagy döntés, mennyire kihatott a jövőnkre. Az élet ilyen apró epizódjaira épül a Nappalok sötétsége.
Fontos szerepet kap egy kölyökkutya is. Törpördög.
Számomra Dante úr volt A Kutya. Tizenkét éves volt, amikor elhatároztuk, hogy hozunk mellé egy kiskutyát, hogy frissítsük körülötte az energiákat. Így került hozzánk egy magyarországi menhelyről Szitár. Családtag lett. Imádjuk. Ő lett Törpördög ihletője.
Mennyit tettél magadból műbe?
Magamból nem sokat. Szülővárosomból viszont igen. És számomra fontos családi legendák is belekerültek. A felmenőim történetei. Élő személyről szóló viszont nincs benne. Felbukkan Kiss Péntek Jóska, akit nagyon szerettem, és aki annak idején biztatott, hogy keressek kiadót első regényemnek. Akárhányszor csak összefutottunk, hosszasan beszélgettünk: irodalomról, könyvekről, színházról. A regényt a komáromi Egressy Béni Városi Művelődési Központ Kiss Péntek József Kamaratermében mutatjuk be április 9-én, kedden kora este. Récsei Noémi beszélget majd velem.
Ahogy novelláskötetedet és az első regényedet is, a Nappalok sötétségét is az idén tíz éves Woman Press Kiadó gondozta.
A Nemzeti Kisebbségi Kulturális Alap ösztöndíjához kellett tőlük garancia, hogy kiadják. Azonnal rábólintottak. Amúgy ragaszkodó típus vagyok. Húsz éve ugyanahhoz a fodrászhoz járok, ugyanahhoz a varrónőhöz viszem a dolgaimat. Miért váltottam volna kiadót?
Milyen lett a könyv?
Egy hozzáértő azt írta üzenetben a neten, miután elolvasta, hogy ez posztmodern regény. Nem gondolom, de vállalom.
Többen mondták, emlékeztetem őket az Amélie csodálatos életére. Lehet, hogy egy kicsit valóban kilógok a sorból?
Bárány János, ATEMPO.sk
Fotó: Janković Nóra archívuma
